Átvéve a következő forrásból! : http://mult-kor.blog.hu/2014/11/28/10_teny_a_jaszokrol
1. A jászok egy indoiráni nyelvű nép, nevük a Belső-Ázsiában élt, kelet-iráni nyelvű ásziktól ered, rokonaik pedig a kaukázusi Oszétiában élő oszétok.
2. Hajdanán a jászok voltak Európa legdrágább katonái: a Római Birodalom egyes provinciáinak határait és Bizáncot is ők védték.
3. A jászok ősei Magyarországra a 13. század folyamán a kunokkal együtt, több hullámban jutottak el és telepedtek meg, 1239 tavaszán IV. Béla király (1235-1270) a vármegyéktől független koronabirtokokra telepítette őket.
4. A hatalmas állatsereglettel rendelkező nomádok számára ideális szálláshelyet jelentett a szinte lakatlan Alföld, viszont sok gonddal járt beilleszkedésük a keresztény magyarság soraiba.
5. A jászok - a székelyekhez vagy a szászokhoz hasonlóan - székekbe szerveződtek, amelyek ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a vármegyék. A jászok kapitányokat választottak, legfőbb bírájuk pedig a nádor volt.
6. A magyarországi jász etnikai csoport máig egyetlen nyelvemléke az 1957-ben felfedezett, 1422-ből származó kétnyelvű, jász-latin szójegyzék, amely mintegy 40 névszót, köszöntési formulát és birtokos névmást tartalmaz.
7. Miután a törököt kiűzték Magyarországról, I. Lipót (1657-1705) eladta a jászok és kunok lakta területeket a Német Lovagrendnek. Ebbe a jászok nem nyugodtak bele, ezért úgy döntöttek, hogy szabadságukat saját pénzükön vásárolják vissza.
8. Mária Terézia királynő (1740-1780) 1745. május 6-án írta alá a jászkunok 1702-ben elveszített kiváltságainak visszaadásáról (redemptio vagy redemció) szóló okmányt.
9. A jászok jelképének tartott, letelepedésük óta őrzött Lehel kürtje a Szent Korona mellett az egyetlen méltóságjelvényként tisztelt tárgy hazánkban.
10. A jászok első világtalálkozóját 1995-ben, Jászberényben tartották a jászkun kerület önmegváltása 250. évfordulója alkalmából. Ezt követően született meg Gaál Áron költő tollából a jászok himnusza is.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jászok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jászok. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. november 29., vasárnap
2015. augusztus 13., csütörtök
Oszétok
Az iráni eredetű Oszétok a magyarországi jászok ma élő legközelebbi rokonai.
Főleg a Kaukázusban Észak-Oszétiában és a Grúziától elszakadt Dél-Oszétiában élnek, jelentős kisebbséget alkotnak még Grúziában és mintegy 100 ezres lélekszámmal Törökországban. Közeli rokonaik még a Tadzsikisztánban élő Jagnobi nép tagjai. Önmagukat alánoknak, illetve jászoknak is nevezik, az "oszét" elnevezés grúz eredetű.
Főleg a Kaukázusban Észak-Oszétiában és a Grúziától elszakadt Dél-Oszétiában élnek, jelentős kisebbséget alkotnak még Grúziában és mintegy 100 ezres lélekszámmal Törökországban. Közeli rokonaik még a Tadzsikisztánban élő Jagnobi nép tagjai. Önmagukat alánoknak, illetve jászoknak is nevezik, az "oszét" elnevezés grúz eredetű.
2012. augusztus 9., csütörtök
2012. július 2., hétfő
2012. május 27., vasárnap
Alánok, (Jászok) útja keletről nyugatra
Az alánok. Útjuk Nyugatra.
Az oszét film az európai történelem alán tüneményéről szól. Európa és Oroszország népei történelmének a közös gyökerei, kulturális kapcsolatainak a széttéphetetlensége a témája. Az alánok ősi indoeurópai nép a kaukázusi hazából. A jászok és az oszétek előde, egyike a nagy népvándorlás korából azon keveseknek, amelyek megőrizték identitásukat, anyanyelvüket és kultúrájukat. Ugyanakkor kétségbevonhatatlanul jelentős szerepet játszottak a középkori európai történelemben, többek között az európai kultúra ideológiai, haditechnikai és kultúrtörténeti arculatának kialakításában.
A szövegkönyv szerzője: Ruszlán Bzarov
Rendező: Temina Tuajeva
Operatőr: Albert Bzarov
A szövegkönyvet: Kovács J. Béla fordította magyarra
2009. február 20., péntek
(Kipcsak-magyarok... egyre közelebb ázsiai rokonainkhoz)
Benkő Mihály könyvének ismertetője, átvéve innen: Kattints ide az eredeti cikk megtekintéséhez!
Nagy a család
|
A közép-ázsiai török nyelvû törzsszövetségekbe betagozódott keleti magyarok története, így a magyar-kipcsakok története, is a XIII. századig, Dzsingisz kán hódításáig, majd az Aranyhorda kialakulásáig, illetve az Urál-vidéki Magna Hungária létezésének megszûntének idejéig nyúlik vissza.
Batu kán 1237-42-es hadjáratai nyomán kialakult minden idõk legnagyobb nomád birodalma, amely az Irtistõl, vagy inkább a Jeniszejtõl az uráli Volga-vidékig, a Kaukázus-vidéken és a mai ukrán sztyeppéken keresztül a Kárpát-medencéig terjedt. Ezt a birodalmat késõbb orosz források alapján, fõként Európában, Aranyhordának nevezték. A keletiek emlékezetében viszont inkább Dest-i Kipsakként maradt fenn. Batu kán és testvérei utódai, Dzsingisz kán elsõ fiának: Dzsucsi kánnak a leszármazottai uralkodtak ezen a hatalmas területen még a XIV-XV. századok során is, pedig addigra a birodalom egysége már felbomlott. Dest-i Kipcsak magába foglalt több, korábban önálló államot, így például az Urál-Volga vidéken az egykor nagyhatalmú Volgai Bulgáriát és a keleti magyarok államát, Magna Hungáriát is.
A XIV. század elejéig a Dzsucsida kánok vazallusa volt: Rusz valamennyi korábbi hercegsége, beleértve ebbe Kijevet, Novgorodot, Moszkvát.
A keleti magyarok számára Magna Hungária önállóságának megszûnte nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Egy nagy birodalomba kerültek be, és besorolták õket annak területi és katonai rendszerébe. A krónikák, számos napjainkig fennmaradt, a kazakság gerincét képezõ törzs, törzsszövetség mellett, – pl.: argün, dzsalair, kereit, kipcsak, kungrat, najman, stb. – a madzsarokat is említik a Dzsucsi Ulusz törzsei között. A „Muntakhab at-Tavarikh” címû középkori perzsa krónika a következõket írja: Toktaj kán uralkodása idején (1290-1312) az Aranyhordán belül a jobb szárnyhoz, vagyis Batu kán testvére, Sejbani utódainak, a Sejbanidáknak a toborzási területére (az ún. Keleti Dest–i Kipcsak) osztották be többek között a Madzsar. (magyar), Bular (bolgár), Basgird (baskír), Ász (jász) körzeteket, Ibir-Szibirt és a mai Asztrahany közelében Ak-szarajt is.
A XIV. század végén az Aranyhorda Timur Lenk pusztító csapásai alatt részeire bomlott. A következõ évtizedekben a Moszkvai Nagyfejedelemség vezetése alatt fokozatosan függetlenné váló oroszok nyomása is egyre erõsebb lett a Volga–Uráli vidékre. A Sejbanida kánok, a Keleti Dest-i Kipcsak urai érezték, hogy elõbb-utóbb elvesztik a Volga és az Urál folyó közötti füves pusztákat. Elhatározták, hogy visszahúzódnak Közép-Ázsiába, és az Amu-Darja Szir-Darja vidékén, valamint a Hétfolyó-közben keresnek más, vízzel szintén bõségesen ellátott, nomád életre alkalmas legelõket. Abulhair kán 1462–1468-as és Muhammad Sejbani kán 1500-as közép-ázsiai hadjárataiban, a keleti magyarok is részt vettek. A krónikák szerint a kazak nomád államot megalapító két kán seregének vezérei, hõsei kerültek ki közülük.
Így kerültek fel a keleti magyarok is a 92 honfoglaló kazak törzs listájára. Azonban a keleti magyarok rövidesen végképp elvesztették. Urál-Volga vidéki legeltetési területeiket. Északi csoportjuk behódolt az oroszoknak Kazany 1530-as bevétele után. Teljesen beolvadtak, nevüket csak néhány helység õrizte meg a Volga partvidékén (Mozsarovó, Mozsarszk a jobb parton, Madjar, Vjazma környékén.).
A keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben. Ezt a történeti hagyományt többek között igazolni látszik az a Torgaj-vidéken elterjedt legenda is, amely szerint az argün-magyarok õsét: Madijar vezírt a Kara Tau hegység lábainál épült õsi Turkesztán városában Ahmed Aszabi Hodzsa mauzóleumában temették el.
A XVIII. század elején, miután a kalmükök elvonultak északi sztyeppéinkrõl, a kipcsakok és a hozzájuk csatlakozó magyarok a bõséges legelõket nyújtó északi kazak sztyeppékre költöztek. Egy részük a Tazok egy csoportjával együtt leszakadhatott a Torgaj-vidéken, csatlakozhatott az argün törzsszövetséghez, és ma is ott él a Szarükopán (A nomádok vonulásuk során gyakran hagynak maguk után törzseket, nemzetségeket, néptöredékeket). A többi kipcsak és magyar Észak- és Északkelet-Kazakisztánba, és az Irtis-vidékre költözött. Omszk környékén 1728-ban jelent meg a kipcsakok Bultun-féle, karakipcsak ága, köztük a Kulan-kipcsakok, Szagal-kipcsakok és a Magyar-kipcsakok. Maradékaik ma is ott élnek, és fontos szerepet töltenek be a kazakság múltja hagyományainak méltó ápolásában.
Szólnunk kell néhány szót Kazakföldrõl, errõl az Európát Ázsiával összekötõ hidat alkotó hatalmas területrõl, amelyen a kazak nép honfoglalása után élt és évszázadokon keresztül küzdött, a különféle hódítók és az orosz kolonizáció ellen, egészen addig, amíg végül 1992-ben elnyerhette teljes függetlenségét, szuverenitását.
A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáz-huszonnégyezer négyzetkilométernyi, javarészt sivatagokból, füves és erdõs sztyeppékbõl álló területe nyugat–keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertõl az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-San hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai Turkesztánban, a Mongol Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak olyan magyar kutatók, akik az északi kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó közötti füves síkságokra képzelik a magyar õstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a végtelen kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma, utoljára Dzsingisz kán és Batu kán hadserege is. A kazak nép három hordája: a „Kis Zsüsz, a Középsõ Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. századtól kezdve, a kazak honfoglalás után alakult ki ugyanezen a területen. Bonyolult, pusztító háborúk folytak arrafelé a XVII-XVIII. században, a dzsungáriaiak és a kalmükök ellen, majd XVIII. század közepétõl kezdve a cári kolonizációs törekvések ellen. Az orosz gyarmatosító hódítás nem ment könnyen. Lázadások, háborúk követték egymást az Uráltól az Irtisig terjedõ sztyeppéken a XIX. század során szinte végig, és a XX. század elsõ két évtizedében is. Az elsõ világháború idején a mai Kazakisztánt alkotó négy cári fõkormányzóság: az Asztrahanyi Fõkormányzóság, az Orenburgi Fõkormányzóság, a Sztyeppei Fõkormányzóság és a Turkesztáni Fõkormányzóság területén tulajdonképpen hadiállapot volt. Török nyelvet beszélõ népek laktak ezeken a tájakon. Törökország pedig Oroszország ellenfele volt az elsõ világháborúban. A javarészt nomád kazakok mindig is készek voltak felkelni a gyûlölt cári uralom ellen. Ezért az orosz birodalmi hadsereg fõparancsnoksága nem mert sorozni kazakokat fegyveres katonának. Munkaszolgálatra akarták õket behívni. Ezt a megalázást a büszke kazakok nem viselték el. 1916-ban a mai Kazakföldön általános felkelés tört ki, amelynek leverése során a cári büntetõexpedíciók egymillió kazakot öltek meg. A bolsevik forradalom után, a polgárháború során a kazakok végül is a nekik független államot ígérõ szovjetrendszer mellé álltak.
Az 1930-as években aztán a kolhozosítás és a kuláktalanítás, a sztálini terror elpusztított és emigrációba sodort még hárommillió kazakot. A nomád élet akkortájt szûnt meg végképp Kazakföldön. Ezzel vált teljessé az orosz cárok által a XVII. században kezdeményezett közép-ázsiai orosz hódítás és gyarmatosítás. A második világháborúban már nem munkaszolgálatosként, hanem fegyverrel harcoltak a kazakok a Szovjetunió védelmében. Hõstetteket hajtottak végre, többek között megvédték a hitleri hadsereg ellen Moszkvát. A fegyveres harcot külsõ ellenséggel szemben ez a harcias nép sohasem tartotta megalázónak. A kitüntetett világháborús veteránokat máig is nagy tisztelet övezi Kazakföldön.
A második világháború után szinte az egész Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság a külvilág elõl elzárt zárt hadiipari-katonai centrummá lett. Itt volt a szovjet „Gulag-ország” központja, ide szállították többek között a „számûzött népeket”: a volgai németeket, a háború idején a németek oldalán harcoló csecseneket, krími tatárokat, a háború során ejtett hadifoglyokat. Késõbb nálunk folytak a súlyos környezetszennyezést okozó szemipalatyinszki atomkísérletek és a bajkonuri ûrkísérletek. Már korábban is, a kolonizáció kezdete óta sok orosz települt át Kazakföldre. Hruscsov fõtitkársága során, a „szûzföldek feltörése” idején, az oroszok és más nemzetiségek száma még tovább növekedett. Jelenleg 130 nemzetiség él hazánkban. A független Kazak Köztársaság hivatalos nyelve a kazak, azonban a nemzetiségek közötti közvetítõ nyelv mindmáig az orosz maradt.
A független Kazak Köztársaságban szabad az utazás, a tudományos kutatás, ezen belül a történeti-néprajzi kutatás A fentebb leírt események magyarázatot adnak arra, hogy miért van számos olyan hely Észak-Kazakisztánban, ahol csak álom a találkozás a régi lakosságnak még a nyomaival is, és hogy a lehetséges adatközlõk megszólaltatása miért ütközik idõnként komoly nehézségekbe. Egykor minden kazak férfinak tudnia kellett legalább hét nemzedékre visszamenõleg férfi õsei nevét. Mára már sokan és sok helyen elfeledkeztek a hasonló adatokról, hiszen a kazakok többsége távol él azoktól a földektõl, ahol õsei születtek. Mások pedig nem szívesen beszélnek idegenek elõtt származásukról, hagyományaikról, múltjukról, hiszen ez még nem is olyan régen tilos volt, „nacionalizmusnak” minõsült, börtönbe lehetett kerülni érte. Céltudatos terep-, könyvtári és levéltári kutatásra, valamint szerencsére egyaránt szüksége van a kazak néprajz és történelem kutatójának, az „oral history” kutatójának ahhoz, hogy munkája sikerrel járjon.
2002-ben Benkõ Mihállyal együtt a Torgaj-vidéken, az argün törzsszövetség magyar törzsénél jártunk. A következõ években eljutottunk oda, ahol ma is él a magyar-kipcsakok magja: az Irtis partjára, az orosz–kazak határvidékre. Kutatásainkat Nyugat-Szibériában, közvetlenül az orosz–kazak határ közelében, de már Oroszország területén folytattuk. Az Irtis bal partján elterülõ síkság Omszktól délre, 150 kilométernyire úgynevezett „senki földje”, ahol idegen gyakorlatilag sohasem jár. Az Irtis folyó partvidékének története a régmúltba nyúlik vissza. A nagy folyam mentén már nagyon korán megtelepedtek az iráni és török eredetû nomád népek. Valaha éppen az Irtis középsõ folyása mentén és az Isim-Tobol vidéken volt a finnugornak tekintett szargatkai kultúra központja. Az i. sz. I. évezred elsõ felében a népvándorlás kezdetén a hunok talán éppen innen sodortak magukkal a Kárpát-medencébe finnugorokat is.
Az i. u. VI-VII. századok során az Irtis-vidéken volt a nyugati türk birodalom egyik központi szállásterülete. A XIII. század közepétõl pedig odáig terjedt ki az Urál-hegységtõl az Aranyhorda keleti szárnya: a Sejbanidák birodalma. Mintegy két évszázaddal a XV-XVI századi kazak honfoglalás után, a XVIII. század elsõ évtizedeiben a kazak Középsõ Horda kipcsak törzsszövetségének Bultun-ágához tartozó törzsei, a kara-kipcsakok telepedtek meg végig az Irtis két partja mentén, és Észak-Kazakisztán keleti területein. A kara-kipcsak törzsek, köztük a magyar-kipcsakok is, részt vettek valamennyi lázadásban az ellen a cári kolonizáció ellen, amelynek egyik irányító központja az 1716-ban közvetlen közelükben alapított Omszk volt.
A négy éven keresztül folytatott közös kazak-magyar expedíciók során a kipcsak-magyarok között folytatott történelmi-néprajzi kutatásainknak végül is bõséges volt az „aratása”. Így a kazak és magyar kutatók közül mi láttuk és fényképeztük elsõ alkalommal a Kara Tal-i magyar-kipcsak temetõt. Nagy fontosságú írásos dokumentumokat: genealógiai táblázatokat, ún. sezseréket gyûjthettünk az Omszk-vidéken, a Ruszkaja Poljana-i körzetben, a magyar-kipcsakok egykori központi területén. Ezeket, az írásos forrásokat mi láthattunk elõször, korábbi kutatók csak hallottak létezésükrõl. Van közöttük egy 1935 elõtt készült, még arab betûvel írott magyar-kipcsak törzsi sezsere is. Ez a dokumentum a kazak nomádkor végsõ alkonyán készült, feltehetõleg korábbi változatok alapján. További négy nagy terjedelmû cirill betûs sezserét fénymásoltunk. Olyan táblázatokat sikerült gyûjtenünk, amelyekben a Magyar név megjelenését követõen a táblázaton, vagyis a magyaroknak a kipcsakokhoz csatlakozásának és asszimilációjának valószínû ideje után, 13-14 nemzedék több száz – az egyikben több mint kilencszáz – férfi neve szerepel. Gyûjtött anyagunkban szerepel továbbá egy elbeszélõ költemény a magyar-kipcsakok XVIII. századi hõsérõl: Szarübáj vitézrõl.
A verset maga a költõ – Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító –, adta át nekünk kazakisztáni megjelentetésre. A 150 szakaszos vers Almatiban a „Kazak batyrlari” (Kazak hõsök) címû újságban 2006 novemberében kazak nyelven megjelent. Magyar nyelven ebben a könyvben kerül az olvasók elé. Kutatásaink során az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok elmeséltek nekünk két olyan legendát is, amelyek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy hagyományaikban még napjainkban is élénken élnek az emlékek egykor Nyugatra távozott testvéreikrõl, a Kárpát-medencei magyarokról.
A kutatások eredményeit a Kazak Köztársaságban, a legmagasabb politikai szinten, is a magyar és kazak népet összekötõ kapocsként értékelik. Nurszultan Nazarbajev elnök 2007-es magyarországi látogatása során a következõképpen nyilatkozott:
„– Európában nincs a kazakokhoz közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve, mint a magyar. Mint ismeretes, még a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le, és jelentõsen hozzájárult annak fejlõdéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak vallja magát, vagyis a kipcsakok leszármazottjának. A kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar nemzetségbõl származó kazakok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Ez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlõdésének.”
A magyar kutatótárs: Benkõ Mihály pompás színes képekkel illusztrált könyve a magyar-kipcsakok között folytatott, közös magyar-kazak expedíciók fordulatos történetével ismerteti meg az olvasót.
Batu kán 1237-42-es hadjáratai nyomán kialakult minden idõk legnagyobb nomád birodalma, amely az Irtistõl, vagy inkább a Jeniszejtõl az uráli Volga-vidékig, a Kaukázus-vidéken és a mai ukrán sztyeppéken keresztül a Kárpát-medencéig terjedt. Ezt a birodalmat késõbb orosz források alapján, fõként Európában, Aranyhordának nevezték. A keletiek emlékezetében viszont inkább Dest-i Kipsakként maradt fenn. Batu kán és testvérei utódai, Dzsingisz kán elsõ fiának: Dzsucsi kánnak a leszármazottai uralkodtak ezen a hatalmas területen még a XIV-XV. századok során is, pedig addigra a birodalom egysége már felbomlott. Dest-i Kipcsak magába foglalt több, korábban önálló államot, így például az Urál-Volga vidéken az egykor nagyhatalmú Volgai Bulgáriát és a keleti magyarok államát, Magna Hungáriát is.
A XIV. század elejéig a Dzsucsida kánok vazallusa volt: Rusz valamennyi korábbi hercegsége, beleértve ebbe Kijevet, Novgorodot, Moszkvát.
A keleti magyarok számára Magna Hungária önállóságának megszûnte nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Egy nagy birodalomba kerültek be, és besorolták õket annak területi és katonai rendszerébe. A krónikák, számos napjainkig fennmaradt, a kazakság gerincét képezõ törzs, törzsszövetség mellett, – pl.: argün, dzsalair, kereit, kipcsak, kungrat, najman, stb. – a madzsarokat is említik a Dzsucsi Ulusz törzsei között. A „Muntakhab at-Tavarikh” címû középkori perzsa krónika a következõket írja: Toktaj kán uralkodása idején (1290-1312) az Aranyhordán belül a jobb szárnyhoz, vagyis Batu kán testvére, Sejbani utódainak, a Sejbanidáknak a toborzási területére (az ún. Keleti Dest–i Kipcsak) osztották be többek között a Madzsar. (magyar), Bular (bolgár), Basgird (baskír), Ász (jász) körzeteket, Ibir-Szibirt és a mai Asztrahany közelében Ak-szarajt is.
A XIV. század végén az Aranyhorda Timur Lenk pusztító csapásai alatt részeire bomlott. A következõ évtizedekben a Moszkvai Nagyfejedelemség vezetése alatt fokozatosan függetlenné váló oroszok nyomása is egyre erõsebb lett a Volga–Uráli vidékre. A Sejbanida kánok, a Keleti Dest-i Kipcsak urai érezték, hogy elõbb-utóbb elvesztik a Volga és az Urál folyó közötti füves pusztákat. Elhatározták, hogy visszahúzódnak Közép-Ázsiába, és az Amu-Darja Szir-Darja vidékén, valamint a Hétfolyó-közben keresnek más, vízzel szintén bõségesen ellátott, nomád életre alkalmas legelõket. Abulhair kán 1462–1468-as és Muhammad Sejbani kán 1500-as közép-ázsiai hadjárataiban, a keleti magyarok is részt vettek. A krónikák szerint a kazak nomád államot megalapító két kán seregének vezérei, hõsei kerültek ki közülük.
Így kerültek fel a keleti magyarok is a 92 honfoglaló kazak törzs listájára. Azonban a keleti magyarok rövidesen végképp elvesztették. Urál-Volga vidéki legeltetési területeiket. Északi csoportjuk behódolt az oroszoknak Kazany 1530-as bevétele után. Teljesen beolvadtak, nevüket csak néhány helység õrizte meg a Volga partvidékén (Mozsarovó, Mozsarszk a jobb parton, Madjar, Vjazma környékén.).
A keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben. Ezt a történeti hagyományt többek között igazolni látszik az a Torgaj-vidéken elterjedt legenda is, amely szerint az argün-magyarok õsét: Madijar vezírt a Kara Tau hegység lábainál épült õsi Turkesztán városában Ahmed Aszabi Hodzsa mauzóleumában temették el.
A XVIII. század elején, miután a kalmükök elvonultak északi sztyeppéinkrõl, a kipcsakok és a hozzájuk csatlakozó magyarok a bõséges legelõket nyújtó északi kazak sztyeppékre költöztek. Egy részük a Tazok egy csoportjával együtt leszakadhatott a Torgaj-vidéken, csatlakozhatott az argün törzsszövetséghez, és ma is ott él a Szarükopán (A nomádok vonulásuk során gyakran hagynak maguk után törzseket, nemzetségeket, néptöredékeket). A többi kipcsak és magyar Észak- és Északkelet-Kazakisztánba, és az Irtis-vidékre költözött. Omszk környékén 1728-ban jelent meg a kipcsakok Bultun-féle, karakipcsak ága, köztük a Kulan-kipcsakok, Szagal-kipcsakok és a Magyar-kipcsakok. Maradékaik ma is ott élnek, és fontos szerepet töltenek be a kazakság múltja hagyományainak méltó ápolásában.
Szólnunk kell néhány szót Kazakföldrõl, errõl az Európát Ázsiával összekötõ hidat alkotó hatalmas területrõl, amelyen a kazak nép honfoglalása után élt és évszázadokon keresztül küzdött, a különféle hódítók és az orosz kolonizáció ellen, egészen addig, amíg végül 1992-ben elnyerhette teljes függetlenségét, szuverenitását.
A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáz-huszonnégyezer négyzetkilométernyi, javarészt sivatagokból, füves és erdõs sztyeppékbõl álló területe nyugat–keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertõl az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-San hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai Turkesztánban, a Mongol Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak olyan magyar kutatók, akik az északi kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó közötti füves síkságokra képzelik a magyar õstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a végtelen kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma, utoljára Dzsingisz kán és Batu kán hadserege is. A kazak nép három hordája: a „Kis Zsüsz, a Középsõ Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. századtól kezdve, a kazak honfoglalás után alakult ki ugyanezen a területen. Bonyolult, pusztító háborúk folytak arrafelé a XVII-XVIII. században, a dzsungáriaiak és a kalmükök ellen, majd XVIII. század közepétõl kezdve a cári kolonizációs törekvések ellen. Az orosz gyarmatosító hódítás nem ment könnyen. Lázadások, háborúk követték egymást az Uráltól az Irtisig terjedõ sztyeppéken a XIX. század során szinte végig, és a XX. század elsõ két évtizedében is. Az elsõ világháború idején a mai Kazakisztánt alkotó négy cári fõkormányzóság: az Asztrahanyi Fõkormányzóság, az Orenburgi Fõkormányzóság, a Sztyeppei Fõkormányzóság és a Turkesztáni Fõkormányzóság területén tulajdonképpen hadiállapot volt. Török nyelvet beszélõ népek laktak ezeken a tájakon. Törökország pedig Oroszország ellenfele volt az elsõ világháborúban. A javarészt nomád kazakok mindig is készek voltak felkelni a gyûlölt cári uralom ellen. Ezért az orosz birodalmi hadsereg fõparancsnoksága nem mert sorozni kazakokat fegyveres katonának. Munkaszolgálatra akarták õket behívni. Ezt a megalázást a büszke kazakok nem viselték el. 1916-ban a mai Kazakföldön általános felkelés tört ki, amelynek leverése során a cári büntetõexpedíciók egymillió kazakot öltek meg. A bolsevik forradalom után, a polgárháború során a kazakok végül is a nekik független államot ígérõ szovjetrendszer mellé álltak.
Az 1930-as években aztán a kolhozosítás és a kuláktalanítás, a sztálini terror elpusztított és emigrációba sodort még hárommillió kazakot. A nomád élet akkortájt szûnt meg végképp Kazakföldön. Ezzel vált teljessé az orosz cárok által a XVII. században kezdeményezett közép-ázsiai orosz hódítás és gyarmatosítás. A második világháborúban már nem munkaszolgálatosként, hanem fegyverrel harcoltak a kazakok a Szovjetunió védelmében. Hõstetteket hajtottak végre, többek között megvédték a hitleri hadsereg ellen Moszkvát. A fegyveres harcot külsõ ellenséggel szemben ez a harcias nép sohasem tartotta megalázónak. A kitüntetett világháborús veteránokat máig is nagy tisztelet övezi Kazakföldön.
A második világháború után szinte az egész Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság a külvilág elõl elzárt zárt hadiipari-katonai centrummá lett. Itt volt a szovjet „Gulag-ország” központja, ide szállították többek között a „számûzött népeket”: a volgai németeket, a háború idején a németek oldalán harcoló csecseneket, krími tatárokat, a háború során ejtett hadifoglyokat. Késõbb nálunk folytak a súlyos környezetszennyezést okozó szemipalatyinszki atomkísérletek és a bajkonuri ûrkísérletek. Már korábban is, a kolonizáció kezdete óta sok orosz települt át Kazakföldre. Hruscsov fõtitkársága során, a „szûzföldek feltörése” idején, az oroszok és más nemzetiségek száma még tovább növekedett. Jelenleg 130 nemzetiség él hazánkban. A független Kazak Köztársaság hivatalos nyelve a kazak, azonban a nemzetiségek közötti közvetítõ nyelv mindmáig az orosz maradt.
A független Kazak Köztársaságban szabad az utazás, a tudományos kutatás, ezen belül a történeti-néprajzi kutatás A fentebb leírt események magyarázatot adnak arra, hogy miért van számos olyan hely Észak-Kazakisztánban, ahol csak álom a találkozás a régi lakosságnak még a nyomaival is, és hogy a lehetséges adatközlõk megszólaltatása miért ütközik idõnként komoly nehézségekbe. Egykor minden kazak férfinak tudnia kellett legalább hét nemzedékre visszamenõleg férfi õsei nevét. Mára már sokan és sok helyen elfeledkeztek a hasonló adatokról, hiszen a kazakok többsége távol él azoktól a földektõl, ahol õsei születtek. Mások pedig nem szívesen beszélnek idegenek elõtt származásukról, hagyományaikról, múltjukról, hiszen ez még nem is olyan régen tilos volt, „nacionalizmusnak” minõsült, börtönbe lehetett kerülni érte. Céltudatos terep-, könyvtári és levéltári kutatásra, valamint szerencsére egyaránt szüksége van a kazak néprajz és történelem kutatójának, az „oral history” kutatójának ahhoz, hogy munkája sikerrel járjon.
2002-ben Benkõ Mihállyal együtt a Torgaj-vidéken, az argün törzsszövetség magyar törzsénél jártunk. A következõ években eljutottunk oda, ahol ma is él a magyar-kipcsakok magja: az Irtis partjára, az orosz–kazak határvidékre. Kutatásainkat Nyugat-Szibériában, közvetlenül az orosz–kazak határ közelében, de már Oroszország területén folytattuk. Az Irtis bal partján elterülõ síkság Omszktól délre, 150 kilométernyire úgynevezett „senki földje”, ahol idegen gyakorlatilag sohasem jár. Az Irtis folyó partvidékének története a régmúltba nyúlik vissza. A nagy folyam mentén már nagyon korán megtelepedtek az iráni és török eredetû nomád népek. Valaha éppen az Irtis középsõ folyása mentén és az Isim-Tobol vidéken volt a finnugornak tekintett szargatkai kultúra központja. Az i. sz. I. évezred elsõ felében a népvándorlás kezdetén a hunok talán éppen innen sodortak magukkal a Kárpát-medencébe finnugorokat is.
Az i. u. VI-VII. századok során az Irtis-vidéken volt a nyugati türk birodalom egyik központi szállásterülete. A XIII. század közepétõl pedig odáig terjedt ki az Urál-hegységtõl az Aranyhorda keleti szárnya: a Sejbanidák birodalma. Mintegy két évszázaddal a XV-XVI századi kazak honfoglalás után, a XVIII. század elsõ évtizedeiben a kazak Középsõ Horda kipcsak törzsszövetségének Bultun-ágához tartozó törzsei, a kara-kipcsakok telepedtek meg végig az Irtis két partja mentén, és Észak-Kazakisztán keleti területein. A kara-kipcsak törzsek, köztük a magyar-kipcsakok is, részt vettek valamennyi lázadásban az ellen a cári kolonizáció ellen, amelynek egyik irányító központja az 1716-ban közvetlen közelükben alapított Omszk volt.
A négy éven keresztül folytatott közös kazak-magyar expedíciók során a kipcsak-magyarok között folytatott történelmi-néprajzi kutatásainknak végül is bõséges volt az „aratása”. Így a kazak és magyar kutatók közül mi láttuk és fényképeztük elsõ alkalommal a Kara Tal-i magyar-kipcsak temetõt. Nagy fontosságú írásos dokumentumokat: genealógiai táblázatokat, ún. sezseréket gyûjthettünk az Omszk-vidéken, a Ruszkaja Poljana-i körzetben, a magyar-kipcsakok egykori központi területén. Ezeket, az írásos forrásokat mi láthattunk elõször, korábbi kutatók csak hallottak létezésükrõl. Van közöttük egy 1935 elõtt készült, még arab betûvel írott magyar-kipcsak törzsi sezsere is. Ez a dokumentum a kazak nomádkor végsõ alkonyán készült, feltehetõleg korábbi változatok alapján. További négy nagy terjedelmû cirill betûs sezserét fénymásoltunk. Olyan táblázatokat sikerült gyûjtenünk, amelyekben a Magyar név megjelenését követõen a táblázaton, vagyis a magyaroknak a kipcsakokhoz csatlakozásának és asszimilációjának valószínû ideje után, 13-14 nemzedék több száz – az egyikben több mint kilencszáz – férfi neve szerepel. Gyûjtött anyagunkban szerepel továbbá egy elbeszélõ költemény a magyar-kipcsakok XVIII. századi hõsérõl: Szarübáj vitézrõl.
A verset maga a költõ – Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító –, adta át nekünk kazakisztáni megjelentetésre. A 150 szakaszos vers Almatiban a „Kazak batyrlari” (Kazak hõsök) címû újságban 2006 novemberében kazak nyelven megjelent. Magyar nyelven ebben a könyvben kerül az olvasók elé. Kutatásaink során az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok elmeséltek nekünk két olyan legendát is, amelyek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy hagyományaikban még napjainkban is élénken élnek az emlékek egykor Nyugatra távozott testvéreikrõl, a Kárpát-medencei magyarokról.
A kutatások eredményeit a Kazak Köztársaságban, a legmagasabb politikai szinten, is a magyar és kazak népet összekötõ kapocsként értékelik. Nurszultan Nazarbajev elnök 2007-es magyarországi látogatása során a következõképpen nyilatkozott:
„– Európában nincs a kazakokhoz közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve, mint a magyar. Mint ismeretes, még a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le, és jelentõsen hozzájárult annak fejlõdéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak vallja magát, vagyis a kipcsakok leszármazottjának. A kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar nemzetségbõl származó kazakok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Ez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlõdésének.”
A magyar kutatótárs: Benkõ Mihály pompás színes képekkel illusztrált könyve a magyar-kipcsakok között folytatott, közös magyar-kazak expedíciók fordulatos történetével ismerteti meg az olvasót.
2008.07.25.
http://www.eco-invest.hu/b01.htm
2008. október 4., szombat
A Móczár családról
-->
Egyik üknagymamám Móczár Luca,
aki Kiskunfélegyházán született, a Jászárokszállási Móczár családból származik.
Még régebben összegyűjtöttem innen onnan adatokat a családról. Ezt teszem most közzé, hátha másnak is fontos lehet... Bár az őseim errefelé általában földművesek, molnárok, ... voltak, úgy látszik mégis becsúszott közéjük egy-egy nemes :)
A családi címer a félegyházi Kiskun múzeumban
(A képet dr. Móczár István családi weboldaláról vettem. Itt még további részleteket lehet találni a családról. Ha kíváncsi vagy rá, kattints ide!)
Móczár (jászárokszállási). Czímeres levelet III. Ferdinándtól 1645. jan. 19. M. Pál nyert. (A család tulajd.) Kihirdette Nyitramegye 1645. – Czímer: négyelt paizs; az 1. és 4. kék mezõben vizben álló tündér job kezében szájához illesztett postakürtöt tart; 2. és 3. vörös mezõben zöld borostyánnal övezett kõoszlop; sisakdisz: kék szárny között növekvõ griff; takarók: kék-arany, vörös-ezüst. – A család nemességét Õfelsége 1905. okt. 10. megerõsitette. (Családi közlés.)
/Kempelen/
* * *
A jaszberenyi megyei torvenyszeknel elnok: Foldvary Janos, birak: Kury Jozsef, Moczar Janos….
/Homan-Szekfu: Magyar tortenet/
Vida csalad (Fegyverneki esF.-penczi: E családból származtatá magát és nemességét Nógrád megyében kihirdetteté: Vida Mihály Váczon az országos káptalani levéltár jegyzõje 1848-ig. Elsõ nejétõl leánya Teréz Khünellné, második nejétõl Móczár Fánitól gyermekei: Kálmán, Mike, Vilmos, Dezsõ, Vincze (mh.) Berta, Rózsa, Bella, Etelka, Fáni.
/Nagyivan/
Mócza (keszei). Kihalt család. (NI. VII-527.)
Móczár. Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor Esztergommegyében Mihály él.
Móczár. Czímerpecsét Pestmegye levéltárában. (Kõsz. 243.)
/Kempelen/
Dr. Móczár József: Szalonta története. 1906.
/Turul 1907-3/
Móczár József tanya
/Borovszky: HEVES vm. , Csany/
Az 1754–55. évi nemesi összeírás alkalmával 37 birtokost és 19 armalistát vettek fel. Névszerint: Baranyay Zsigmond, Barmos Imre, Bellesich Ferencz, Biró János, Csery Sándor, Felkis József, Fribaisz Ferencz, Frivaldszky András, fia Ferencz és Elek, Gánóczy István, gróf Gyulay Ferencz, Hrabovszky László, Isó György, István, János, Mihály, Ivaniss István, Jaksics Mihály fiai János és Pál, Kertészy Ádám, Komáromy László, Kossovics Márton, Krassovszky Zsigmond, Luby Zsigmond, Miklósffy Márton fiai Ferencz és Imre, Miskey Ferencz, István, János és József, Missich Mihály, Móczár Mihály, ...
/Borovszky: ESZTERGOM vm. /
Móczár.
Pál 1645-ben nyert czímeres nemes levelet III. Ferdinánd királytól, melyet 1647-ben hírdettek ki Nyitra vármegyében. Fia, György († 1718), ennek fia Mihály, Magyar-Szõgyén községben telepedett le és nemességét 1719-ben hírdettette ki Esztergom vármegyében; neve az 1754–55. évi összeírásban is elõfordul a vármegye nemeseinek sorában. Ágának utolsó sarja Erzsébet (szül. 1822 † 1881) Kubicza Ferenchez ment nõül.
/Borovszky: ESZTERGOM vm. , csaladok/
1887-ben már együtt volt az alapszabályszerûleg megállapított 60 tag 100 háztelekkel, úgy hogy november 5-én már megtarthatták az alakuló közgyûlést és 27-én az elsõ választmányi ûlést, melyen már a megválasztott tisztikar vett részt, ú. m. elnök: Szeniczey Ödön, titkár: Fái Béla, pénztáros: Kunkel Imre, választmányi tagok: Kerekes Elek, Kertscher István, Kintner Károly, Móczár Béla, Móczár Gyula dr., ...
/Borovszky: PPSKK vm., Czinkota/
Kerekegyháza.
Kerekegyháza, a kecskemét-lajosmizsei vasútvonal mentén fekszik. Magyar nagyközség 676 házzal és 3698, nagyobbára róm. kath. vallású lakossal. Helyben van a postája, távírója és vasúti állomása. 1481-ben a Bereg vármegyébõl származó Dávidháziak szereznek itt részeket. Ez idõbõl való a község õsi temploma, mely azonban a jelenlegi belterületen kívül állott és a régi községgel együtt a török hódoltság alatt elpusztult. A XVIII. századtól kezdve felét Jászárokszállás bírta, kéthatodrésze Fülöpszálláshoz, egy hatodrésze pedig Kúnszentmiklós mezõvároshoz tartozott. 1858-ban alakult önálló községgé. A község alapítója Farkas János 1848–49-iki honvédszázados, földbirtokos. Azt a házat, mely az elsõ települõ számára épült, a község fönnállásának 50-ik évfordulóján emléktáblával jelölték meg. A helységben nagybirtokos Farkas Zoltán dr., kinek itt csinos úrilaka van. Kívüle még Móczár Antalnak van itt nagyobb birtoka. Azelõtt a községnek Jászkerekegyháza volt a neve.
/Borovszky: PPSKK vm., Kerekegyhaza/
Móczár Gyula festékgyára Solymár, 180 lóerõs gép, 120 munkás.
/Borovszky: PPSKK vm., Vegyipar/
Solymár. – Móczár Gyula dr. festékgyára. 1896-ban alapította a tulajdonos. Gyárt mindenféle vegyi, szépített és földfestékeket. A gyár területe 2300 ミ-öl, 12 épületbõl áll és 250 hold a kiaknázható terület. A hajtóerõ 180 lóerõs gõzgép. Munkások száma 100–120, a kik közül 25–30 nõ. Évi termelési képesség 3,600.000 kg. festék. Hazai piacza Budapest és az ország, kiviteli piacza Ausztria, Cseh és Morvaország, Galiczia, Bukovina, Szerbia, Bulgária, Románia, Török- és Görögország. Állami kedvezmény gyanánt adómentességet és készpénzszubvencziót élvez.
/Borovszky: PPSKK vm., Gyarak es ipartelepek,Solymar/
Móczár József.
Móczár József, bölcs. doktor, szül. 1869-ben, Félegyházán. 1893-tól Szegeden, Kolozsváron tanított s 1897 óta a nagyszalontai közs. gimnázium tanára. Számos czikke jelent meg a tanügyi és vidéki lapokban és a Pesti Naplóban.
Munkái: Hugó Károly, élete és színmûvei. Szeged. 1893. A Szentírás pedagógiája, Nagyszalonta 1905. Nagyszalonta monografiája, Nagyszalonta 1906. Régi magyar tankönyveink, Nagyszalonta 1909. Számos elõadás és alkalmi beszéd, értekezések a nagyszal. áll. fõgmn. értesítõjében.
/Borovszky: PPSKK vm. Irodalom, Tudomany, Muveszet/
„Az utódoknak emlékezetül jónak találtuk bejegyezni, hogy új városháza épületünknek az elsõ talpköve 1823. év május hó 6-án reggel 10 órakor tétetett le.” Az építkezéssel siethettek, mert még ugyanaz év november elsején a bírói restaurácziót benne tartották meg s Móczár Ferencz ord. notárius jelentése szerint 28.913 frt 4 krajczárba került.
/Borovszky: PPSKK vm., Kiskunfelegyhaza, Varoshaza/
Az 1713. évi összeírásból kiderül, hogy a kunok és a jászok felõrlõdtek a századok malomkövei közt, s már a XVI. sz.-ban fajilag igen kis arányban voltak képviselve a Kunság és a Jászság lakosságában. Gombócz Zoltán a XIV. sz. okleveleiben elõforduló Jászok nevét elemezve, csak 32% oszét eredetû nevet talált. Az 1699. évi összeírásban már csak három eredeti jász név szerepel: a Misey-, a Móczár- és a Tajthy-nemzetségé. A törzslakosságból csak egy kis hányad élte túl a török-világot, a vidék népességének legalább is 60%-a teljesen kicserélõdött.* Már a Pentz-féle összeírásban szereplõ családok 55%-a jövevény volt, túlnyomó részt szökött jobbágyok. Legtöbben a felvidékrõl települtek: Heves, Nógrád, Borsod, Gömör, Hont, Bars, Nyitra, Abaújtorna és Zemplén vármegyékbõl. Fõként az el nem pusztult Felvidék és Felsõ-Tiszamellék népe szívárgott alá a Kunságba, Jászságba és a Tisza mellékére.* Jelentõsen képviselve voltak szláv elemek is: Jákóhalom telepeseire 16.2%-a, Ladány népének pedig 15.1%-a szláv volt.* A Nagykunság újratelepülõ népénél erõsen képviselve volt az Alföld északkeleti része is.* A XVIII. sz. elején beköltöztek a század közepén már összeolvadtak a lakosság alaprétegével s azzal együtt mint redemptorok szerepelnek a jászkun Liber Fundiban.
/Sheftsik, JNSZ vm., Vmegyenk teruletenek tortenete 1848-ig/
Jászárokszállás
Az 1572-i kimutatás szerint Piri ben Jozkender és Aln ben Abdullah jászberény-várbeli katonának 17000 oszporát jövedelmezõ szántóföldjeik voltak a községben. 3 év mulva Dzsefer agáé a község. Ágó falu ez évben pusztult el végleg. A puszta földet I. Lipót királytól 1667-ben Petheõ János és neje kapta, kik már három év mulva eladták a nem jövedelmezõ birtokot. Ekkor e puszta birtokosai jászárokszállási lakósok voltak és ez idõtõl Jászárokszállás községhez tartozott. Az 1715. évi összeírás szerint 106 taksás nemese, 116 köböl .szántóföldje és 530 kaszás rétje volt. 1720-ban már 9 nemese, 130 taksás nemese, 5800 köböl szántóföldje és 304 köböl kaszás rétje volt, 1750 után a Palla-család 1810 körül a Melegh-család a birtokos. 1756-ban Mária Terézia kiváltságlevele folytán várossá alakult. 1848-ban az osztrák sereg innen indult Kápolna felé. A lakosság közül 56-an vettek részt a szenttamási csatában. 1873-tól 1886-ig rendezett-tanácsú város, majd ismét nagyközség. – A világháborúban résztvett 2500 polgára közül 416 hõsi halált halt. A forradalom alatt mintegy 100 gazdagabb családot raboltak ki, két gazdát pedig kivégeztek. A román megszállás idején kenyérmagvakban 120 vagon volt a község vesztesége. A viharos idõket: a kecskeméti Pethes, balatoni Farkas és jászárokszállási Moczár nemes családok élték túl.
/Sheftsik, JNSZ vm., Jaszsagi felso jaras, Jaszarokszallas/
1851-ben állították fel Jászapátin a cs. kir. járásbíróságot, az elsõ járásbíró Móczár János volt.
/Sheftsik, JNSZ vm., Jaszsagi also jaras, Jaszaapati/
Jászkisér
A XIV. században Heves megyéhez tartozott, neve ezidõben Kysir. Ezt az elnevezést a Kisér nevû tiszaágtól nyerte. 1409-ben Kürttel együtt mint népes jász-szállást említik egy oklevélben. Zsigmond király 1425-ben a Mócza-családbeli Miklósnak és fiainak, (Ferenc és Balázs) adományozta a községet. Az újabb családtörténeti kutatások szerint e Mócza-család a ma is élő Móczár családdal azonos. A község lakossága 1556-ban gyalog- és igásnapszámmal szolgált Eger vár megerõsítésénél. 1557-ben sok menekült települt a régi lakossághoz. 1558-ban török katonaság szállta meg. 1572-ben Bali ben Ali jászberényi török katonának volt Kiséren 1700 oszporányi birtoka.
/Sheftsik, JNSZ vm., Jaszsagi also jaras, Jaszkiser/
* * *
2008. szeptember 2., kedd
Jászokról a www.baranta.net oldalról
Jászok - oszétek - „A legjobb magyarok a jászok.”
Bíró András legújabb genetikai eredményei nemcsak a kazakisztáni magyarokról szólnak. Az y kromoszóma vizsgálatok szerint a kazakisztáni madjaroknak a legközelebbi rokonai a kárpát-medencei magyarság, s a második helyen a Kaukázusban lakó oszétek - a jászok testvérnépe áll. Ezek a törzsek – mint a régészeti feltárások is igazolták – magas szintű kultúrát teremtettek. Fennhatóságukat Krisztus előtt 129 tájékán Szogdiára és Baktriára is kiterjesztették. Szembekerültek Iránnal, s harcaik során egészen a Kaukázusig nyomultak előre. Krisztus előtt 43-ban keletről a hiungnu törzsek támadása érte őket, egy részük menekülvén szétszóródik, de a birodalmat ez visszavonhatatlanul még nem rendítette meg. Ezek a törzsek – mint a régészeti feltárások is igazolták – magas szintű kultúrát teremtettek.
Fennhatóságukat Krisztus előtt 129 tájékán Szogdiára és Baktriára is kiterjesztették.
A Kakázus környéki alánok a VII-X. században a Kazár Kánság kötelékébe tartoztak, de úgy, hogy megőrizték önállóságukat. A magyarok akkor érkeztek az alánok területére, amikor az alánok szállásterületére a kazárok és bolgárok nyomultak be. Miután a IX. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték politikai önállóságukat és a X-XI. században önálló erős alán birodalom alakult ki. Az 1238-1239-es tatár invázió következtében Alánia is szétzilálódott.
Tekintsük meg már a hazai emlékeket; a jászságra vonatkozólag csak a legrégibb, az 1400-ig fenmaradt kevés számu oklevelekben felemlitve lévő jászsági helynevek mind tiszta magyarok, Igy 1357-ben Berény, Jákóhalma, s a mi ezek között ez időben per tárgyát képezte, a Horgasérmelléke nevü föld, 1365-ben a mai Jászárokszállás Arukmelléke néven emlittetik, 1370-ben Mizse, 1382. előtt Apátiszállás, 1391-ben Négyszállás és Kysir, mely a Tiszának Kisér nevü ágazatától nyerte nevét, 1369-ben Alsó-Szent-György, Ladán, öszvesen 10 helynév, melyből 9-et népes jászközségek viseltek.
A jászok beköltözése után alig egy század telt el, mely alatt a jászok a király zászlója alatt bel és kül hadjáratokban távol s nagyon elfoglalva lévén, a szállásaikat környező magyarság mélyebb behatásának s olvasztó hatalmának folytonosan kitéve sem lehettek, s igy azt az ősi töröktatár nyelvet, úgy mint az ősi vallást, melyet teljesen csak 1472-ben, tehát több mint két század mulva hagytak el, könyü vala nékik saját magok között megőrizni.
S mégis a régi Csörszárka mellett megtelepedett jászok uj szálláshelyöket nem a Petrarcha szótárnak: cugur, or, kesene. taraga – az árkot jelentő töröktatár szavával, hanem tiszta magyar Árokmellék, Árokszállás szóval nevezték el: más jászok ismét Apáti nevü és több más telepedési helyök nevéhez szinte nem a török tatár: endurmis, hanem a magyar „szállás“ szavat ragasztották; végre Négyszállás helyet sem találunk a Petrarcha codex szótárának megfelelő: Tortunzi endurmis vagy ulus, tatár elnevezést. A következő századokból fenmaradt oklevelek magyar jászhelynevekkel még nagyobb számmal találkozunk.]
1323-ik évi Mart. 8-án kelt oklevelében a jászok belviszonyait rendezni.
Midőn tehát Larzan a Zokan fia, Iwachan Furduk fia, Jakab Keskene fia, Chareth Ambultan fia, Demeter Subul fia, István Begzun fia, Pál Mokzun fia, Endre Chakan fia, Zakaran és György ugyan ennek fiai, Demeter, Keyan, István Kurman fia, Hurz, Arpan, Endre Zuagan fia, Zaduk Kalhen fia, Gergely Magar fia és Péter Chamaz fia – jászok, a magok és nemzetségökbeli testvéreik, atyjok fiai és társaik nevében hozzá folyamodtak, hogy őket a Keverge fiai és mások hatalma, uralma és hatósága alól kivéve különösen a király mellett katonáskodó jászok állományába tegye át; – a király ugy ezen jászok, mint egész nemzetségöknek az ő különféle hadjárataikban, helyeken s igen alkalmas időben, közülök igen sokaknak halálával s vérontásával tanusitott kitünő szolgálatait és érdemeit tekintve, fennevezett jászokat, valamint örököseiket s utódaikat együttesen nem csak Keverge fiainak, kik e jászokat szerfelett elnyomták, hanem bárki más jászoknak hatalma és hatósága alól kivette, sőt áttéve egész nemzetségöket a király mellett katonáskodó jászok állományába, ezekkel egyenlő kiváltságos szabadsággal felruházta; ezenkivül megengedte nékik, hogy kapitányuknak vagy birájuknak a király hivei közül, a kit akarnak, szabadon választhatnak, csakhogy ezt utólagosan a királynak bejelentsék.
A jászok nyelvét a rutének és litvánok valamikori nyelvével hasonlítják.
Dlugoss szerin a jazingok nemzetiség, nyelv, szertartás, vallás és szokások tekintetében nagyon hasonlitanak a litvánok, ruténok és samogitokhoz. A lengyel irók e részbeni tájékozatlanságát igazolja az, hogy egy másik iró a Lithvania határán lakó jaczvingokról azt irja, hogy e kevés számu vitéz nép saját nyelvvel bir, mely a lithvánok, lotihalok (= lettek) és samogitokétól különböz, s csak igen kevésben egyez.[27]
De mindez e kérdést világosságba nem hozza, bár Horváth I. megmutatta, hogy a régi rutén és litván nem szláv nyelv volt, mint nem valának szlávok a varaeg-russok, kiket egy arab iró Yasu – barank-oknak nevez.
A szavak:
Da = tied, Ban = nap, Horz = jó, Na = mienk, Heca = gazda, Soseg = csendes, békés, Izon = reggel, Khevef = kenyér, Fit = hús, Baza = leves, Sana = bor, Jayca = tojás, Kapcen = borsó, Dan = víz, Manuona = gabona, Zabar = zab, Huvaz = széna, Karbach = árpa, Huvar = köles, Kasa = kása, Oras, boza = sörféleség, Tabak = tál, Cugan = fazék, Odok = kanál, Gist = túró, Carif = vaj, Karak = csirke, Caz /qaz/ =lúd, Kurajnuk = malomkő, Kuraj = malom, Bah = ló, Acca = vadkacsa, Gal = ökör, Ere = bárány, Fus = juh, Saka = kecske, Vas = borjú, Dicega = tehén, Goga = csemege, Buca = sajt.
A két köszönési forma:
Daban horz naheca = jó napot gazdánk
Soseg izon = jó reggelt!
birtokos névmás / da és na /
Magyar.......>........mai oszét
asszony...........ahsin
gazdag............gezdug
híd...............hid
kert..............kert
keszeg............kesag ( hal jelentéssel )
legény............legven
verem.............verm
egész.............egas
idegen............ettegon
üveg..............avge
régen.............ragon
részeg............rasug
vért..............vart
Jászdózsán úgy fogalmazzák meg a maguk identitását: „mi jászok vagyunk, de magyarok”. Máskor: „A legjobb magyarok a jászok.” Kik is hát a jászok?
Ezt az alapszót ma is fellelhetjük a Kaukázusban élő oszétek népnevében, akik ilyen módon legközelebbi rokonai a magyarországi jászoknak. A XIV. század közepétől a magyarországi latin források filiszteusoknak (Philistei) is nevezik a népcsoportot. Ez a népnév azonban soha nem volt sajátjuk, gyaníthatóan pogány voltuk miatt ragasztották rájuk a térítő papok, mivel épp oly pogányságban megátalkodottaknak írják le őket, mint a hivatkozott bibliai népet. Efféle eljárás a középkorban gyakori volt más pogány népekkel kapcsolatban is.
Közös elem a magyarok és a Kaukázus környéki oszétok kultikus szokásaiban, hogy mindkét nép ebben az időszakban emlékezett meg halottairól. Az oszétok komahcen-nek nevezik ezt az időszakot, és ez a szó megfelelhet a magyar komázás-nak: még a messzire szakadt rokonok is meglátogatták egymást, hogy közösen emlékezzenek a nagycsalád közös halottaira. A fonók, bálak, farsangi felvonulások álarcai, maskarái, maszkái a halottakra való emlékezéssel függenek össze. "A maszkba öltözött játékosok az ősök … mitikus képviselői" - írja a debreceni Újváry Zoltán professzor - s részben a gonosz, rontó szellemek elriasztására, megtévesztésére szolgáltak, részben a termékenységet biztosították.
A népnév a Krisztus előtti III–II. században tűnik fel. Az ászi törzsek a Szir-darja egyik mellékfolyója, a Csu folyó mentén alapítanak birodalmat, majd terjeszkedni kezdenek.
Ezek a törzsek – mint a régészeti feltárások is igazolták – magas szintű földműveskultúrát teremtettek. Fennhatóságukat Krisztus előtt 129 tájékán Szogdiára és Baktriára is kiterjesztették. Szembekerültek Iránnal, s harcaik során egészen a Kaukázusig nyomultak előre. Krisztus előtt 43-ban keletről a hiungnu törzsek támadása érte őket, egy részük menekülvén szétszóródik, de a birodalmat ez visszavonhatatlanul még nem rendítette meg. Csak a Krisztus után 350-ben bekövetkezett hun támadás tesz pontot a történet végére. A régi ászi törzsek egy része azonban helyben maradt, s ottlétükről az egykori Kangkü területén még a Türk Birodalom fennállása idején is tudomásunk van.
Az ászi népek a több mint fél évezredes háborúskodás idején más iráni törzsekkel is keveredtek, majd a birodalom bukása után velük együtt szóródtak szét. Nyomaik a VIII. századtól kimutathatók a Kaukázusban és a Don vidékén.
Az orosz krónikák is hírt adnak a katonáskodó, de földműveléssel is foglalkozó irániakról (alánok, jászok). Szétszóródásuk után különféle harcias, katonailag erős török népek (türk, kazár, besenyő, kun) fennhatósága alatt éltek. Közvetlenül magyarországi bejövetelük előtt a kunok birodalmának földműves fenntartói és határőrei voltak. 1116-ban ők védték a támadó oroszok ellen a kunok Don melléki városait. A moldvai Cumania területén pedig Jászvásárhely (Iaşi) őrzi nevüket mind a mai napig, jelezvén, hogy a kunoktól eltérően tartós településeket hoztak létre, s életmódjukban is különböztek tőlük.
A moldvai Cumaniát a tatárok hadai söpörték el. IV. Béla a kunokkal együtt befogadta a jászokat is, akik ekkor politikai hatalommal nem rendelkező segédnépei lehettek a kunoknak, s ezért nem történik említés róluk okleveleinkben.
Amikor 1323-ban tömegesen, jogokat követelve és kérve felbukkannak, gazdag hadi érdemeikre hivatkoznak, s kérik a királyt, hogy a kunokéihoz hasonló privilégiumokban részesítse őket. Kiderül, hogy a kunok kötelékében harcoltak korábban, de függetlenségük nem volt, ellenben a kunok („Keverge fiai”) módfelett „lealacsonyítva és elnyomva” tartották őket.
Károly Róbert uralkodása idején – akit trón- és koronaszerző harcaiban a kunok erősen támogattak – annyira megerősödtek, hogy veszélyessé vált hatalmuk a királyra nézve is. Az uralkodó, valószínűleg azért, hogy erejüket megossza, teljesíti a jászok kérését. Mindazon jogokat, amelyeket a magyarországi kunok 1279-ben megkaptak, megkapja ez a népcsoport is. Így a szabad elöljáró-választást, az önálló bíráskodás jogát, vám- és harmincadmentességet, csak a királytól, illetve annak képviselőjétől (nádor vagy erdélyi vajda) való közvetlen függést (ám belügyeikbe ők sem szólhattak bele), s hogy csak az uralkodónak kell adót fizetniük.
Ezek a privilégiumok, amelyek önálló, zárt közösséggé avatták a jászokat, növelték egymásrautaltságukat, ami egyben segített abban, hogy még jó ideig megőrizzék eredeti kultúrájukat, illetve úgy épüljenek össze a környező magyarsággal, a megtelepedett életmódot és európai értelemben vett földművelést folytató környezettel, hogy annak számos elemét megőrizzék, a Jászságot sajátos egységgé kovácsolják, immár a magyar társadalmon és kultúrán belül.
Amit adniuk kellett, az a változó mértékű katonaállítás (kezdetben lovas íjászok), később ennek pénzzel való megváltása, a hadba vonulás kötelezettsége királyi szóra, a megtelepedés falvakban, a kereszténység felvétele, templomok építése.
E privilégiumok birtokában a jászok tudatosan távolodnak el a kunoktól, igyekeznek velük minden kapcsolatot megszakítani, és inkább a magyarsághoz, mintsem egykori uraikhoz közelednek mind gazdaságilag, mind társadalmilag. Ezt a közeledést félig megtelepedett életmódjuk, a kunokénál fejlettebb földműveskultúrájuk s talán a nomád népekét meghaladó fejlettebb világképük is elősegítette.
Amikor jászokról beszélünk, általában a mai Jászság területén fekvő településekre gondolunk; azok falvaira, akik a kunokkal együtt a tatárok elől Magyarországra jöttek, s részei voltak a Magyarország belsejében is meglévő Cumaniának. Mint már említettük, e jász tömbön kívül is éltek azonban jászok hazánkban, s tudjuk, hogy ezek különböző időben, kiváltságos jogállást nem élvezve telepedtek le.
Szent László királyunk kunokkal kapcsolatos hőstettei közismertek legendáinkból, mondáinkból. Nos, midőn a kunok betörtek Magyarországra, de a magyar királlyal szemben elvesztették a Temes vidékén vívott csatát, igen nagy számú foglyot, köztük jászokat is veszítettek. Ezeket László király nem adta ki, hanem keresztény hitre térítve őket, megtelepítette hazánk területén. Hogy hová, azt pontosan nem tudjuk. Ám Jászó környékén él a mai napig is a jász eredet némi nyoma, s rendkívül gazdag a Szent Lászlóhoz fűződő mondák anyaga. Sőt a Szent László-tiszteletnek középkori nyomai is elevenek. 1234-ben, midőn a település neve először feltűnik, Keresztelő Szent János nevű kápolnáját említik, ami általában a pogányok megkeresztelésének emlékével függ össze ebben az időben. Más jász szórványokról IV. Béla kora előtt hasonló adategyütteseink nincsenek.
Később is kerültek belőlük Magyarországra. 1365-ben Kont Miklós nádor balkáni hadjárata során pogány jászokat győzött le, akiket fogolyként hozott haza. Őket a király a nádornak ajándékozta, s az szolgaként telepítette le a birtokain. Minthogy azok egy része a Kisalföldre is kiterjedt, okunk van arra gondolni, hogy az itt fekvő Jászfalu e telepítések emlékét őrzi.
A kérdés most már az – immár ismét Jászdózsáról lévén szó –, hogy a berényszéki jászok tekinthetők-e ma iráni eredetűeknek, van-e egyáltalán közük a betelepült jász lakossághoz, illetve milyen népekkel, népcsoportokkal keveredtek magyarországi jelenlétük századaiban?
1323-ban tizennyolc nevet sorolnak fel a folyamodók. Ezek többnyire alán eredetűek (Zokan, Ambudtan, Zakaran, Kevan), de előfordul közöttük kun (török) is (Chamaz, Kalben). 1550-ből, midőn már a Jászság népe magyar nyelvű, még mindig szépszámú iráni és törökös nevet gyűjthetünk össze a Fekete Lajos által közzétett defterből (török adólajstromból). A szerző szerint alán név például a Bagdasa, Hunoka, Bosonga, Szaburán, Gargán, Budmán s még jó néhány másik, de van török és perzsa eredetű is: Aga, Bahár, Bere, Boga, Cserge, Harpuz, Torba és így tovább. Gyakori a közvetlen kun eredetről árulkodó Kun vezetéknév is. Ez a két nép kapcsolatára utal.
Persze a névadás divatból is történhet. Feltehető, hogy a kun és más nomád népek fennhatósága alatt élt jászok, főként előkelőik, átvettek török neveket, de maga a név nem utalhat egyértelműen népkeveredésre is. Bizonyos kapcsolatokat, összeházasodást azonban feltételeznünk kell.
Bartucz Lajos és Henkey Gyula antropológiai vizsgálatai azt mutatják, hogy még a XVIII. században, sőt napjainkban is magasabbak a jászok, mint akár a kis- és nagykunok vagy a környező vidékek magyarjai. Ez a testmagasságbeli és más antropológiai jegyekben megmutatkozó eltérés a jászokat a Kaukázusban ma is élő oszétekkel, az iráni népekkel rokonítja.
Ha a név- és antropológiai vizsgálatok eredményeit összevetjük, arra a következtetésre jutunk, hogy a jászok, ha keveredtek is a kunokkal és más népekkel, karakterüket megőrizték egészen a beköltözésig, sőt még ezt követően is. Mindezt aláhúzza az a tény, hogy a magyarországi jászok, megülésük idején, bár bizonyára értették a kun nyelvet, s használták is érintkezéskor, mégis megőrizték saját iráni eredetű nyelvüket, sőt még a XV. században is éltek vele. Az 1442-ből ránk maradt jász szójegyzék annak bizonyítéka, hogy a közéjük keveredő idegennek a legfontosabb szavak ismerete nélkül nehéz volt eligazodnia köreikben. A köszönési formákat, 38 névszót és két birtokos névmást tartalmazó szójegyzék anyaga azért is fontos, mert azt mutatja, hogy a mégoly egyszerű szavak, mint a ’kenyér’ (= kheyef), a ’víz’ (= dan), a ’tojás’ (= jayca), a ’bor’ (= sana), a ’hús’ (= fit), a ’leves’ (= baza), a ’túró’ (= gist), a ’sajt’ (= buca), a ’széna’ (= huvaz), a ’zab’ (= zabar) s más étel-, takarmány-, növény- és állatnevek is értetlenséget szültek a jászok között, ha magyarul hangzottak el. S mindez majdnem kétszáz esztendővel azután is így volt, hogy letelepedtek ezen a földön. Nemcsak a kunokkal, de a magyarokkal szemben is megőrizték nyelvüket, népiségüket egészen Mátyás koráig. Változás csak akkor következett be.
A kunok betelepedését, megmaradását a Kárpát-medencében– ahogy utaltunk már rá – IV. Béla a keresztény hit felvételéhez és a letelepedéshez kötötte. Ez a két elem természetesen szorosan összefügg. Mindaddig, amíg a nomád kunok végleg helyhez nem kötődtek, nehezen ment a megtérítésük.
Már az 1323-as oklevélben megtaláljuk a jász és kun nevekkel elegyes keresztény neveket ekképpen: Chakan fia András, Beegzan fia István. A keresztény név azonban még nem jelentett keresztény hitet is. Csak Mátyás uralkodása idején, 1474-ben kapnak jogot a ferencesek arra, hogy mint jászokat megtérítő rend, templomot és rendházat építhessenek Berényben. S hogy a térítés valóban végleges, annak legfőbb jele az, hogy a megtelepedett jászok egyre szorosabban összeépülnek, házasodnak a környező falvak magyarságával. Ha nem vallásgyakorlók, az összeházasodás nem lett volna lehetséges, s nem költöztek volna a hívő magyarok pogánynak mondott területre.
A jászok csaknem egy század alatt végleg elveszítették ősi nyelvüket, s e tekintetben is keveredni kezdtek a szomszéd területek magyar népességével.
1550-ből nagy mennyiségű személynév áll rendelkezésünkre a töröktől jobbára még bolygatatlan Jászságból. A nevek zöme magyar, de, mint már írtuk, fellelhető bennük a jász és kun névanyag néhány maradványa is. Jászdózsán ekkor a következő családok laktak (csak a felnőtt férfiakat írták össze jelezve, hogy házas-e – h – vagy legény – l –, bár néhol vagyonra is utalnak vagy mesterségre): Mikola Petre, h.; Bolgár János, h.; fia György l.; Keresztös Pál h.; fia Ferencs l.; Kötel Borbás, h.; Karasztos István, h., van 125 juha; Benedik l.; Tokán Pál h.; Kovács Petre, h.; Hatvani Miklós, h.; Ambrus „kovács”, h.; fia Mihál, l.; Bokator Orbán, h., van 150 juha; Tód István, h.; Karasztos Ferencs, h.; Szelei Gál, h.; van 125 juha; Sereg Sándor, h.; Lukács, h.; Bokator Sebestyén, h.; Sereg Lőrinc, h.; Ambrus, l.
Ez a minta kicsi, egy község tizenhat családja. A Jászsághoz tartozó összes névből azonban már levonhatók bizonyos következtetések, és beilleszthetők a jászdózsai nevek is az így kialakult rendszerbe.
A magyar nevek ekkor még nem polarizálódtak. A ma oly gyakori Kis, Nagy, Kovács, Varga s ehhez hasonlók egy-egy közösségen belül kis számban fordulnak elő, s ez arra utal, hogy nemrégen használatosak. Az előforduló nevek között több található, amely más vidékről való származást árul el (Hatvani, Szelei, Bolgár, Tód). A nevek mintegy tíz százaléka olyan, amely viselőjének más vidékről, más faluból való származását jelzi: Tamási, Pomázi, Locsodi, Bácsi, illetve Osztrák, Cse, Rác, Olá.
Távoli területekre alig-alig utalnak nevek; annál gyakoribbak a Jászság környékén előforduló falvak nevéből alkotott vezetéknevek: Szelei, Kéri, Patai, Turai, Kátai, Hatvani, Sági, Káli. Sőt az is megfigyelhető, hogy a jászsági peremközségekben az ilyen nevek száma nagyobb arányú, mint a vidék belsejében fekvő, bezárt, jász környezetben élő településeken.
Az érintkezés iránya északi, északkeleti és északnyugati. Azaz Hatvan– Gyöngyös vidéke, Dél-Borsod és a Tápióság körvonalai rajzolhatók meg. Délre, Szolnok irányába vagy a Kis- és Nagykunság felé a kapcsolat sokkal gyengébb. Ez pedig az észak-alföldi magyarsággal, illetve a palóc vidékkel való szorosabb kapcsolatot mutatja, ugyanazt, amely mind a mai napig a jászságiak gazdasági mozgásának, társadalmi kapcsolatainak fő iránya.
Ezt a bejegyzést a következő oldalon találtam: http://www.baranta.net/node/149/149/149/#top
![]() |
![]() |
2008. július 19., szombat
Jász, Kun történeti irodalom az Interneten
Terebess Ázsia e-tár:
A. Gergely András: Kun etnoregionális kisvárosi sajátosságok?Bánkiné Molnár Erzsébet: Jászok és kunok a magyar történelemben
Bartha Júlia: A Kunság népi kultúrájának keleti elemei
Bellon Tibor: A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása
A Codex Cumanicus
Illyés Gyula: Kúnhalmok
Katsányi Zsigmond: A komondor származásának rejtélyeMándoky Kongur István: A Hantos-széki kunok
Mándoky Kongur István: A Kun Kódex találóskérdései
Mándoky Kongur István: A kunok Ulas törzse és törökségi kapcsolatai
Jász-Nagykun-Szolnok megyei elektronikus Könyvtár
(Letölthető könyvek többek között a vármegye és a benne élő családok történetéről is.) Célszerű baloldalt a kiválasztott szerző nevére kattintani.
2008. július 10., csütörtök
Özü Türk : A Magyarországi kunokról
Apu részéről részben Kiskunfélegyházáról, részben Kiskunlacházáról származtak az őseim. Érdekes, hogy a papa és a mama szüleinél is az apai vonal félegyházi és katolikus, az anyai pedig lacházai és református. Az anyai vonalon nem mindenki lacházi valószínűleg - pl. a Lestár család.
A következő riport török nyelvű ugyan, de magyarokkal készítenek riportokat , sőt a riporterek is magyarok, de mivel a török tv-nek készült a műsor, így ők is törökül beszélnek.
A riportból kiderül, hogy a kunok reformátusok voltak... Vagyis a Lacházáról jövő őseim között főleg kunok lehettek, a Félegyházai katolikusok között pedig valószínűleg a jászok voltak többen. A Móczár vonal biztosan jász származású.
Persze bizonyára más eredet is szóba jöhet a keveredések miatt, de arról olvastam, hogy a jászok közé más nemzetiségűnek elég nehéz volt bejutnia; azt valamivel ki kellett érdemelni, hogy mondjuk egy jász családba valaki benősülhessen.
A 3. videófelvételen megtalálható a kun nyelvű Miatyánk is, ami tudomásom szerint az egyetlen írásos emlék ezen a nyelven, ami Magyarországon fennmaradt.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
A következő riport török nyelvű ugyan, de magyarokkal készítenek riportokat , sőt a riporterek is magyarok, de mivel a török tv-nek készült a műsor, így ők is törökül beszélnek.
A riportból kiderül, hogy a kunok reformátusok voltak... Vagyis a Lacházáról jövő őseim között főleg kunok lehettek, a Félegyházai katolikusok között pedig valószínűleg a jászok voltak többen. A Móczár vonal biztosan jász származású.
Persze bizonyára más eredet is szóba jöhet a keveredések miatt, de arról olvastam, hogy a jászok közé más nemzetiségűnek elég nehéz volt bejutnia; azt valamivel ki kellett érdemelni, hogy mondjuk egy jász családba valaki benősülhessen.
A 3. videófelvételen megtalálható a kun nyelvű Miatyánk is, ami tudomásom szerint az egyetlen írásos emlék ezen a nyelven, ami Magyarországon fennmaradt.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



