2020. december 29., kedd

Őseink tornyai


Elporladt ősök romjai közt járva,
Mintha hallanám halkan hangjukat...

- Ember, ki itt sétálsz felettünk,
S nézed e megsüllyedt falat,
Azt mondod tán: "Csak pár kopott kő...
De nézd az Én tornyomat!

Mily büszke, mily magas,
Ez aztán igazi csoda!
Hogy nyúlik fel az égbe,
S hogy szárnyal ott a fantázia!"

- Igen szép, amit építettél,
De azért ne feledd soha,
Ha mi nem lettünk volna, te sem lennél,
S nem szárnyalhatna a fantázia.

Tornyaid alatt mélyen
Az alapot mi raktuk le rég
Hiszed, vagy nem, de így van;
Csak közben eltelt néhány ezer év.

S hiszed, vagy nem, de egyszer
Még csodás tornyaid is elomlanak,
S fenn csak pár kopott kő,
Vagy még annyi sem marad;

De lenn ott lesz a jó alap,
S ha pár ezer év után
Egy késői utódod ott jár,
Elsuttoghatod majd, amit tanultál:

"Ember, ki itt sétálsz felettünk,
S nézed e megsüllyedt falat..."